A hűségről
Ami a párkapcsolatot illeti, ez egy másik história. Az, hogy némelyek hűségesek egymáshoz, mások pedig nem, ténykérdés, ami, úgy tűnik, nem, vagy nem nagyon érinti a lényeget. Legalábbis akkor, ha hűség alatt ebben a szűkebb értelemben a másik testének kizárólagos, mégpedig kölcsönösen kizárólagos használatát értjük. Miért szeretnénk csak egyetlen embert? Miért kívánnánk csak egyetlen egyet? A gondolatainkhoz való hűség (szerencsére!) nem jelenti azt, hogy csak egy van belőlük; hű barátság sem tételezi föl, hogy az embernek csak egy barátja legyen. A hűség ezeken a területeken nem jelent kizárólagosságot. Miért lenne másként a szerelemben? Minek a nevében követelhetnénk magunknak a másik kizárólagos élvezetét? Hogy mindez kényelmesebb vagy biztosabb, könnyebben élhető, végső soron talán boldogítóbb, meglehet, s amíg a szerelem tart, örömest el is hiszem. Szerintem azonban sem az erkölcs, sem a szeretet nem kötődik hozzá elvszerűen. Ki-ki döntsön maga, ereje vagy gyengesége függvényében. Ki-ki, vagy inkább minden emberpár: az igazság magasabb érték, mint a kizárólagosság, és az én szememben a szerelemnek kevésbé árulója a szerelem (a másik szerelem), mint a hazugság. Mások az ellenkezőjét fogják gondolni, s egy másik pillanatban talán én is. A lényeg, szerintem, nem itt van. Vannak nyitott párok, akik a maguk módján hűségesek (szerelmükhöz, adott szavukhoz, közös szabadságukhoz...). És van megannyi másik, szigorúan, szomorúan hűséges pár, ahol mindkettő jobb' szeretne hűtlen lenni... Nem annyira a hűség okoz itt gondot, mint a féltékenység, nem annyira a szeretet, mint a szenvedés. Ez már nem az én témám. A hűség nem együttérzés. Ez két különböző erény? Kétségkívül, sőt pontosan kettő. Nem okozni fájdalmat valakinek, az egy dolog; nem elárulni, ez meg a másik, és ezt hívják hűségnek.
A lényeg az, hogy tudjuk, mitől is lesz az emberpár emberpár. A puszta nemi együttlét, még ha ismétlődik is, nyilván nem lehet elegendő. Ám az egyszerű együttélés sem, még akkor sem, ha tartós. A pár, abban az értelemben, ahogyan én gondolom, feltételezi a szeretetet és a tartósságot. Feltételezi tehát a hűséget, hiszen a szerelem csak azzal a feltétellel tart, ha az emlékezet és az akarat jóvoltából meghosszabbítja a szenvedélyt (ami a pár létrehozásához túl röpke, de a szétszedéséhez remekül megfelel!). Kétségkívül ezt jelenti a házasság, és ezt szakítja meg a válás. Ha egyáltalán... Egy barátnőm, aki elvált majd újból férjhez ment, azt mondja, bizonyos fokig hű maradt az első férjéhez. "Akarom mondani - magyarázta -, ahhoz, amit együtt éltünk át, a történetünkhöz, a szerelmünkhöz... Nem akarom ezt mind megtagadni." Még kevésbé tudna bármely pár tartósan együtt maradni mindkettejük hűsége nélkül közös történetükhöz, bizalomnak és hálának e keveréke nélkül, ami miatta boldog párok, s van néhány ilyen, annyira meghatóvá válnak, amikor megöregszenek, meghatóbbá, mint a szerelmükről többnyire még csak álmodozó, kezdő szerelmesek. Ez a hűség szerintem többet ér, mint a másik, és a pár számára fontosabb. Mindig az a legvalószínűbb, hogy a szerelem csitul vagy lelankad, s ezen kár bánkódni. De akár szétválnak, akár továbbra is együtt élnek, a pár csak ettől, az adott és kapott szerelemhez, a viszonzott szerelemhez, s e szerelem akarattal és hálával őrzött emlékéhez való hűségtől marad pár. A hűség a hűséges szeretet, mondottam, és így van ez a párral is, még ha "modern", még ha "nyitott" is. A hűség a megtörtént dolgok megtartott szeretete, a szeretet szeretete, adott esetben jelenidejű (és szándékos és szántszándékkal fönntartott) szeretete az elmúlt szerelemnek. A hűség a hűséges szeretet, s először is a szeretethez hű.
Hogyan esküdhetnék arra; hogy örökké szeretni foglak, vagy hogy senki mást nem fogok szeretni? Ki esküdhetne az érzelmeire? S ha a szerelem elmúlt, mire jó fenntartani a fikcióját, terheit vagy elvárásait? Mindez azonban nem ok arra, hogy megtagadjuk vagy cáfoljuk azt, ami volt. Mi szükségünk a jelen szeretetéhez a múlt elárulására? Esküszöm, nem arra, hogy örökké szeretni foglak, hanem arra, hogy mindig hű maradok ehhez a szerelemhez, amelyet most megélünk.
A hűtlen szerelem nem a szabad szerelem, hanem a feledékeny szerelem, a hitehagyott szerelem, az a szerelem, amely elfelejti vagy meggyűlöli azt, akit szeretett, s amely ettől fogva önmagát felejti elvagy gyűlöli meg. Dehát szerelem ez még?
Szeress annyira, amennyire jólesik, szerelmem; csak ne feledj kettőnket.
Forrás: André Comte-Sponville: Kis könyv a nagy erényekről
